Nem minden ember tud ugyanolyan mértékben vagy mélységben megbocsátani. Hogy valaki képes-e a megbocsátásra, vagy milyen mélységben, annak van egy titka: ez a személyiség fejlődésében gyökerezik. Ugyanis nagy kérdés, hogy az életünkben átélt rosszal pici gyerekkorunktól kezdve mit kezdtünk, vagy mit tanultunk meg? Hogy mindazzal a rosszal, amivel találkozunk csecsemőkorunktól kezdve, mit lehet tenni?

A pszichológusok azt mondják erről, hogy vannak olyanok, akik, amikor az életükben a rosszal találkoztak, elsősorban azt tanulták meg – és ez a személyiségfejlődés egy sajátos állomása -, hogy ezzel a rosszal semmit sem lehet kezdeni, ezért le kell választanom magamról. Ez lehet valami rossz, ami engem ér, vagy amiből azt gondolom, hogy én vagyok rossz. Ezt leválasztom magamról, de mégis kell vele valamit tenni. A legjobb módszer arra, hogy ez a rossz valahova kerüljön, de ne nálam legyen, mert én nem tudok vele mit kezdeni, ha kivetítem valaki másra.

Ennek az önvédelmi módszernek nagyon sok előnye van rövidtávon. Ha bűnt követnek el ellenem, én iszonyú dühös vagyok, de a dühöm bűntudatot és szorongást kelt bennem, mert nem tudok mit kezdeni vele. Viszont azt gondolom, hogy ez rossz dolog, és a megoldás, hogy megszabaduljak a szorongásomtól, a félelmemtől és a haragomtól, amit rossznak tartok, hogy ezt kivetítem a másikra. Így ő lesz a rossz, és én leszek a jó.

A személyiségfejlődésünkben mindnyájan átmentünk ezen a fázison. De nem mindnyájan jutottunk el oda, hogy a következő lépés is elég mélyen kialakuljon bennünk. Vagy ha tovább is tudtunk fejlődni – akkor is, ha valami nagy megterhelés ért bennünket -, visszacsúszunk ehhez a megoldáshoz a bennünket ért vagy a bennünk tapasztalt rosszra vonatkozóan. Ha már egy kicsit erősebb és fejlettebb vagyok, akkor képes vagyok a rosszal nemcsak úgy bánni, hogy kivetítem a másikra, hogy ő legyen a rossz, én meg a jó. Hanem hajlandó vagyok belátni, hogy én egyszerre vagyok jó és rossz, és elismerni, hogy te is egyszerre vagy jó és rossz. Ez egy óriási lépés a személyiségfejlődésben.

Lehetünk mi 40 meg 125 évesek, akkor sem biztos, hogy itt tartunk. Lehet valaki akárhány éves, és mégis, amikor valami komoly érzelmi terhelés éri, akkor a személyiségfejlődésének egy alacsonyabb fázisára esik vissza, és úgy szabadul ettől a rossztól, hogy te vagy a rossz, és én a jó. Aki az életében tapasztalt rosszal kapcsolatban így működik, annak a számára a megbocsátás vagy lehetetlen, vagy felszínes marad. Ezért igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy vannak olyan emberek, akik nem képesek megbocsátani.

Ezért a megbocsátás azt is jelenti, hogy a személyiségünk elkezd fejlődni. Ha a személyiségünk nem tud fejlődni erről az alapvető megoldásról, akkor nem tudunk megbocsátani. Ha pedig valaki az érettebb személyiségfejlődésbeli megoldásra képes, ő alkalmas lesz a megbocsátásra.

Minél nagyobb terhelés alatt van az énünk, annál nagyobb az esélye, hogy egy fekete-fehér működésmóddal próbálunk szabadulni a rossztól, amit belül élünk át. Ez azt jelenti, hogy akkor járunk jól, ha elég érettek vagyunk ahhoz, hogy bírjuk az ellentmondásokat és az ambivalenciákat. Egy érettebb személyiség állapotának megfelelő, hogy egyszerre szeretlek és gyűlöllek. Hogy egyszerre tartalak jónak és rossznak. Egyszerre haragszom és félek. Egyszerre szeretném a vesztedet és akarom a javadat. Egyszerre akarok veled lenni, és közben nem akarom, hogy velem legyél.

Amikor képesek vagyunk bírni ezeket a kettőségeket, akkor vagyunk a személyiségünknek egy olyan talaján, amelyben a megbocsátás lehetővé válik. Különben nem.

Ezért néha arra van szükség, hogy akin látjuk, hogy az átélt és tapasztalt rosszal nem tud ezekben a kettősségekben gondolkodni, egyszerűen a személyiségfejlesztésre kell buzdítani. Különben sosem fog megbocsátani.

Melyek tehát a hiteles megbocsátás föltételei a kapcsolat szempontjából, egy kapcsolatba ágyazottan? Nézzük ezt öt pontban. 

1. A megbocsátás feltétel nélküli.

A feltételhez szabott megbocsátás nem tud végigmenni, mert amikor feltételeket szabok annak, hogy megbocsássak, akkor a saját felelősségemet elhárítom magamtól. Amit pedig magamra kell vennem, hogy valóban meg tudjak bocsátani. Amikor azt mondom, hogy egy feltétele van annak, hogy továbbmenjünk, akkor te vagy felelős, és én már nem. Ezért nem tud a megbocsátás végigmenni. Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok áldozat, s ha nem vagyok áldozat, akkor van szabadságom, és ha van szabadságom, akkor tudok cselekedni.

2. A hiteles megbocsátás mindkét fél érdekeit figyelembe veszi.

Nem csak az enyémet, és furcsa módon nem csak a tettesét. Ugyanis ha kiszolgáltatottságból bocsátok meg, akkor a saját érdekeimet nem vettem figyelembe. Azután nagyon könnyen lehet, hogy játszmákat játszunk, s a megbocsátás egy játszma elemévé válik. Ekkor sem jön létre a teljes megbocsátás.

3. A megbocsátás része a kapcsolat fejlődésének.

Ezért vállalom a vele járó konfliktust. Mondjuk egy férj-feleség közti konfliktusban az a fajta megbocsátás, amit a feleség úgy ad a férjének, hogy „Jól van, drágám, megbocsátok”, hogy ezzel kikerülje a konfliktust, ez a sohasem lesz elég mély. Az illető sosem fog meggyógyulni, hanem bekerül abba a helyzetbe, hogy az angyal máris dobálja a szívére a köveket. Tehát konfliktus nélkül nincs megbocsátás egy kapcsolatban.

4.  A megbocsátás olyan folyamat, amely mindkét fél részéről áldozatokkal jár.

Egy kedves személy jött hozzám, és azt mondta: „A legnagyobb bajom az, hogy már végérvényesen nem beszélek a saját testvéremmel. Megszüntettem vele minden kapcsolatot. Most, hogy lesz a negyvenedik születésnapom, akarok ezzel valamit kezdeni.” Elkezdett beszélni arról, hogy mi történt kettejük között. Egy órán keresztül mondta, hogy mi minden történt. Mondta a dühét, a fájdalmát, hogy hogyan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, hogyan mondta a testvérének, hogy mit csinál rosszul. Én semmi mást nem csináltam, csak végighallgattam. Egyetlen mondatom volt csak a legvégén.

Miután elmondta ezt az egészet, könnybe lábadt a szeme, és én annyit mondtam: „Tudod, azt gondolom, te most egy álmot is siratsz.” Ettől elkezdett zokogni, és azt felelte: „Sosem gondoltam volna, hogy ez így van. Én negyven éven keresztül, mint keresztény katolikus, hordoztam magamban egy álmot, hogy az én testvéremmel milyennek kell lennie a kapcsolatomnak. Miután a kapcsolatunk egyre kevésbé volt olyan, én egyre inkább őt tettem felelőssé, hogy az én álmom nem valósul meg. Ezért aztán egyre inkább azt akartam, hogy változzon meg.” Elkezdett zokogni, majd a végére érve azt mondta:

 „Most megértettem valamit. El kell siratnom az álmomat. S ha elsiratom, akkor egyszer csak az az áldozat, amit itt hozok, az a lemondás, ami megtörténik, az a gyász, amin végigmegyek, lehetőséget ad arra, hogy a testvéremet megint szeressem.”

A megbocsátás áldozatokkal jár, kölcsönös lemondással valamiről.

 AZ ÉLET ÁLTAL ELÉNK ÁLLÍTOTT AKADÁLYOK LEKÜZDÉSE.
Megmutatom, hogy hol van a kritikus pont, amikor a legtöbb ember feladja. Neked pedig most megtanítom, hogy hogyan lendítsd ezen túl magad úgy, hogy még előnyt is kovácsolj a kezdetben vélt nehézségekből.
1. VÁGY
2. HIT
3. TERV
4. NEM VÁRT AKADÁLYOK, FÉLELEM, BIZONYTALANSÁG, KÉTELKEDÉS beékelődése még mielőtt cselekedni tudnánk. Egyfajta próbatétel az élettől! – EZÉRT HIUSUL MEG A LEGTÖBB EMBERNÉL A CÉLKITŰZÉSEINEK A BETELJESÍTÉSE.
5. TERV SZERINTI CSELEKVÉS

AZ ÉN SEGÍTSÉGEMMEL NÁLAD EZ ÍGY FOG KINÉZNI.
1. VÁGY
2. HIT
3. TERV
4. NEM VÁRT AKADÁLYOK, FÉLELEM, BIZONYTALANSÁG, KÉTELKEDÉS beékelődése még mielőtt cselekedni tudnánk. Egyfajta próbatétel az élettől! Segítségemmel beazonosítod az akadályokat, priorizálod. Megoldási tervet készítesz rá és tovább lendülsz.

5. TERV SZERINTI CSELEKVÉS

Számtalan könyv szól a siker eléréséről, de egyik sem tanít meg bennünket arra, hogyan kerekedjünk felül a kudarcon, hogyan gondolkodjunk az akadályokról, hogyan kezeljük őket és diadalmaskodjunk felettük – ezért aztán zátonyra futunk, még mielőtt cselekedhetnénk a céljaink elérése érdekében. Szorongatott helyzetben sokan összezavarodnak, kiadják a kezükből a kezdeményezést, és elönti őket az indulat.
Másfelől viszont nem bénul le mindenki. Bámulatos, hogy némelyek pontosan a bennünket gúzsba kötő akadályokból kovácsolnak maguknak kilövőállványt.

Hogyan csinálják ezt? Mi a titok?

Gondoljunk csak bele: az előttünk járó nemzedékek (Abraham Lincoln, Thomas Edison, Margaret Thatcher és még sorolhatnám) sokkal, súlyosabb problémákkal szembesültek a mieinknél, miközben kevesebb védőháló vette őket körül, és jóval kevesebb eszköz volt a kezükben. Ehhez képest mi mégis megfeneklünk a zátonyon.
Mi volt ezekben az emberekben, amit mi nélkülözünk? Minek vagyunk híján? Egyszerű a válasz: NEM ISMERJÜK A MÓDSZERT AZ ÉLET ÁLTAL ELÉNK ÁLLÍTOTT AKADÁLYOK MEGÉRTÉSÉHEZ, FELMÉRÉSÉHEZ ÉS ENNEK A MEGFELELŐ CSELEKVÉS KIALAKÍTÁSÁHOZ.

Mielőtt elmondom, hogy mely az a három készség, amely lehetővé teszi számunkra, a vereségek, és nehézségek kezelését elmesélek egy történetet.
Egy régi zen történet szerint volt egyszer egy király, akinek a népe elpuhult és rátarti lett. A király, fejébe vette, hogy megleckézteti az embereket. A terve egyszerű volt: egy jókora kőtömböt helyeztetett a fő út közepére, amely teljesen megakadályozta a bejutást a városba. Aztán elrejtőzött a közelben, és figyelte az emberek reakcióit. Vajon mi lesz a válaszuk? Összefognak és elgörgetik a kőtömböt? Vagy elbátortalanodnak, feladják és hazatérnek? A király növekvő csalódottsággal figyelte, hogy egyik alattvalója a másik után fordul sarkon, miután szembesül az akadállyal. Legjobb esetben próbálkoztak mielőtt feladták volna. Sokuk dühösen morgolódott vagy átkozódott, a királyt vagy a szerencsét szidva, de egyiküknek sem sikerült megoldania a helyzetet. Teltek-múltak a napok, mígnem egy magányos paraszt közeledett az úton a város felé. Az akadályt megpillantva ő nem fordult meg – nekifeszült, és minden erejét beleadva megpróbálta eltolni a kőtömböt az útból. Aztán támadt egy ötlete: bement a közeli fák közé, hogy keressen valamit, amit emelő gyanánt használhat. Végül egy nagy ággal tért vissza, amit a célnak megfelelően megfaragott és a segítségével elmozdította a követ az útról. A kő alatt egy aranypénzekkel teli erszény hevert, és egy levél a királytól, amely így szólt:

Az úton lévő akadály az úttá válik. Soha ne feledd, hogy minden akadályban ott rejlik a lehetőség a körülményeink javítására.

Nem arra akarlak buzdítani, hogy legyél „pozitív” minden körülmény között és megváltozik az életed, hanem arra, hogy tanulj meg szüntelenül kreatívnak és alkalmazkodónak lenni.

Nem arról van szó, hogy nem is olyan nagy baj ez. Hanem arról, hogy jól is ki lehet ebből jönni. Mert meg lehet csinálni. Történt már hasonló, és most is történik ilyesmi mindennap. Ezt az erőt szabadítjuk most fel úgy, hogy elmondom, mely az a három készség, amely lehetővé teszi számunkra, a vereségek, és nehézségek kezelését.

1. Percepció
2. Cselekvés
3. Akarat

MI A PERCEPCIÓ?

Az az a készség, ahogyan látjuk és megértjük a körülöttünk zajló történéseket. – és a döntés, amelyet a jelentésüket illetően hozunk.
A percepciónk lehet erő vagy nagy gyengeség forrása. Ha érzelgősek vagyunk, szubjektívek és rövidlátóak, akkor csak súlyosbítjuk a problémáinkat. Amennyiben nem akarjuk, hogy a környező világ legyűrjön bennünket, az előttünk járókhoz hasonlóan kénytelenek vagyunk megtanulni, miképpen szabjunk gátat az indulatainknak, hogy ne azok irányítsák az életünket. Ez hatalmas előnyt jelent számunkra az akadályok ellen vívott küzdelemben.

MI A CSELEKVÉS?

Mindennap cselekszünk, de sajnos nagyon ritkán helyesen a céljaink elérése érdekében. Lépésről lépésre cselekvésről cselekvésre lebontjuk az előttünk lévő akadályokat. Kitartóan és rugalmasan, a céljaink szempontjából leghatékonyabb módon cselekszünk. A cselekvés bátorságot igényel, nem vakmerőséget – kreatív igyekezetet, nem pedig brutális erőt. A lépéseink és a döntéseink determinálnak bennünket: ügyelnünk kell rá, hogy megfontoltan, merészen és állhatatosan cselekedjünk. Ezek a helyes és hatékony cselekvés jellemzői. Semmi egyéb viselkedési forma nem a helyes cselekvést eredményezi: a kifogások keresése, nem a segítségvárás másoktól. A cselekvés a megoldás és az orvosság a gondjainkra.

MI AZ AKARAT?

Az akarat a belső erőnk, amelyre a külvilág soha nem lehet hatással. Ez az utolsó ütőkártyánk. Ha a cselekvés az, amit olyankor csinálunk, amikor még van valamelyes befolyásunk a helyzetünkre, az akaratra olyankor támaszkodunk, amikor a befolyásunk elenyészőben van.
Ha megváltoztathatatlannak látszó és tagadhatatlanul negatív helyzetbe kerülünk, akkor lehetőségünk nyílik az alázat gyakorlására és arra, hogy presszió alatt is helyt tudunk állni céljaink elérése érdekében. Ez az akaraterő. Ámde kiművelést igényel. Fel kell készülnünk a váratlan fordulatokra, sőt még sötét időkben is gyakorolnunk kell a vidámságot. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy az akaraterő az, ha valamit nagyon szeretnének. Az akaratnak valójában sokkal több köze van a pillanatnyi lemondáshoz, mint az erőhöz. Inkább az „Isten akarata” vezéreljen téged, mint a „győzni akarás” vagy az „akaraterő”, hiszen ezek az attribútumok, is megtörhetőek. Az igazi akarat nyugodt alázat, rugalmasság, és hajlékonyság; a hamis akarnokság harsánysággal és nagyravágyással álcázott gyengeség.