Nem minden ember tud ugyanolyan mértékben vagy mélységben megbocsátani. Hogy valaki képes-e a megbocsátásra, vagy milyen mélységben, annak van egy titka: ez a személyiség fejlődésében gyökerezik. Ugyanis nagy kérdés, hogy az életünkben átélt rosszal pici gyerekkorunktól kezdve mit kezdtünk, vagy mit tanultunk meg? Hogy mindazzal a rosszal, amivel találkozunk csecsemőkorunktól kezdve, mit lehet tenni?
A pszichológusok azt mondják erről, hogy vannak olyanok, akik, amikor az életükben a rosszal találkoztak, elsősorban azt tanulták meg – és ez a személyiségfejlődés egy sajátos állomása -, hogy ezzel a rosszal semmit sem lehet kezdeni, ezért le kell választanom magamról. Ez lehet valami rossz, ami engem ér, vagy amiből azt gondolom, hogy én vagyok rossz. Ezt leválasztom magamról, de mégis kell vele valamit tenni. A legjobb módszer arra, hogy ez a rossz valahova kerüljön, de ne nálam legyen, mert én nem tudok vele mit kezdeni, ha kivetítem valaki másra.
Ennek az önvédelmi módszernek nagyon sok előnye van rövidtávon. Ha bűnt követnek el ellenem, én iszonyú dühös vagyok, de a dühöm bűntudatot és szorongást kelt bennem, mert nem tudok mit kezdeni vele. Viszont azt gondolom, hogy ez rossz dolog, és a megoldás, hogy megszabaduljak a szorongásomtól, a félelmemtől és a haragomtól, amit rossznak tartok, hogy ezt kivetítem a másikra. Így ő lesz a rossz, és én leszek a jó.
A személyiségfejlődésünkben mindnyájan átmentünk ezen a fázison. De nem mindnyájan jutottunk el oda, hogy a következő lépés is elég mélyen kialakuljon bennünk. Vagy ha tovább is tudtunk fejlődni – akkor is, ha valami nagy megterhelés ért bennünket -, visszacsúszunk ehhez a megoldáshoz a bennünket ért vagy a bennünk tapasztalt rosszra vonatkozóan. Ha már egy kicsit erősebb és fejlettebb vagyok, akkor képes vagyok a rosszal nemcsak úgy bánni, hogy kivetítem a másikra, hogy ő legyen a rossz, én meg a jó. Hanem hajlandó vagyok belátni, hogy én egyszerre vagyok jó és rossz, és elismerni, hogy te is egyszerre vagy jó és rossz. Ez egy óriási lépés a személyiségfejlődésben.
Lehetünk mi 40 meg 125 évesek, akkor sem biztos, hogy itt tartunk. Lehet valaki akárhány éves, és mégis, amikor valami komoly érzelmi terhelés éri, akkor a személyiségfejlődésének egy alacsonyabb fázisára esik vissza, és úgy szabadul ettől a rossztól, hogy te vagy a rossz, és én a jó. Aki az életében tapasztalt rosszal kapcsolatban így működik, annak a számára a megbocsátás vagy lehetetlen, vagy felszínes marad. Ezért igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy vannak olyan emberek, akik nem képesek megbocsátani.
Ezért a megbocsátás azt is jelenti, hogy a személyiségünk elkezd fejlődni. Ha a személyiségünk nem tud fejlődni erről az alapvető megoldásról, akkor nem tudunk megbocsátani. Ha pedig valaki az érettebb személyiségfejlődésbeli megoldásra képes, ő alkalmas lesz a megbocsátásra.
Minél nagyobb terhelés alatt van az énünk, annál nagyobb az esélye, hogy egy fekete-fehér működésmóddal próbálunk szabadulni a rossztól, amit belül élünk át. Ez azt jelenti, hogy akkor járunk jól, ha elég érettek vagyunk ahhoz, hogy bírjuk az ellentmondásokat és az ambivalenciákat. Egy érettebb személyiség állapotának megfelelő, hogy egyszerre szeretlek és gyűlöllek. Hogy egyszerre tartalak jónak és rossznak. Egyszerre haragszom és félek. Egyszerre szeretném a vesztedet és akarom a javadat. Egyszerre akarok veled lenni, és közben nem akarom, hogy velem legyél.
Amikor képesek vagyunk bírni ezeket a kettőségeket, akkor vagyunk a személyiségünknek egy olyan talaján, amelyben a megbocsátás lehetővé válik. Különben nem.
Ezért néha arra van szükség, hogy akin látjuk, hogy az átélt és tapasztalt rosszal nem tud ezekben a kettősségekben gondolkodni, egyszerűen a személyiségfejlesztésre kell buzdítani. Különben sosem fog megbocsátani.
Melyek tehát a hiteles megbocsátás föltételei a kapcsolat szempontjából, egy kapcsolatba ágyazottan? Nézzük ezt öt pontban.
- A megbocsátás feltétel nélküli.
A feltételhez szabott megbocsátás nem tud végigmenni, mert amikor feltételeket szabok annak, hogy megbocsássak, akkor a saját felelősségemet elhárítom magamtól. Amit pedig magamra kell vennem, hogy valóban meg tudjak bocsátani. Amikor azt mondom, hogy egy feltétele van annak, hogy továbbmenjünk, akkor te vagy felelős, és én már nem. Ezért nem tud a megbocsátás végigmenni. Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok áldozat, s ha nem vagyok áldozat, akkor van szabadságom, és ha van szabadságom, akkor tudok cselekedni.
- A hiteles megbocsátás mindkét fél érdekeit figyelembe veszi.
Nem csak az enyémet, és furcsa módon nem csak a tettesét. Ugyanis ha kiszolgáltatottságból bocsátok meg, akkor a saját érdekeimet nem vettem figyelembe. Azután nagyon könnyen lehet, hogy játszmákat játszunk, s a megbocsátás egy játszma elemévé válik. Ekkor sem jön létre a teljes megbocsátás.
- A megbocsátás része a kapcsolat fejlődésének.
Ezért vállalom a vele járó konfliktust. Mondjuk egy férj-feleség közti konfliktusban az a fajta megbocsátás, amit a feleség úgy ad a férjének, hogy „Jól van, drágám, megbocsátok”, hogy ezzel kikerülje a konfliktust, ez a sohasem lesz elég mély. Az illető sosem fog meggyógyulni, hanem bekerül abba a helyzetbe, hogy az angyal máris dobálja a szívére a köveket. Tehát konfliktus nélkül nincs megbocsátás egy kapcsolatban.
- A megbocsátás olyan folyamat, amely mindkét fél részéről áldozatokkal jár.
Egy kedves személy jött hozzám, és azt mondta: „A legnagyobb bajom az, hogy már végérvényesen nem beszélek a saját testvéremmel. Megszüntettem vele minden kapcsolatot. Most, hogy lesz a negyvenedik születésnapom, akarok ezzel valamit kezdeni.” Elkezdett beszélni arról, hogy mi történt kettejük között. Egy órán keresztül mondta, hogy mi minden történt. Mondta a dühét, a fájdalmát, hogy hogyan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, hogyan mondta a testvérének, hogy mit csinál rosszul. Én semmi mást nem csináltam, csak végighallgattam. Egyetlen mondatom volt csak a legvégén.
Miután elmondta ezt az egészet, könnybe lábadt a szeme, és én annyit mondtam: „Tudod, azt gondolom, te most egy álmot is siratsz.” Ettől elkezdett zokogni, és azt felelte: „Sosem gondoltam volna, hogy ez így van. Én negyven éven keresztül, mint keresztény katolikus, hordoztam magamban egy álmot, hogy az én testvéremmel milyennek kell lennie a kapcsolatomnak. Miután a kapcsolatunk egyre kevésbé volt olyan, én egyre inkább őt tettem felelőssé, hogy az én álmom nem valósul meg. Ezért aztán egyre inkább azt akartam, hogy változzon meg.” Elkezdett zokogni, majd a végére érve azt mondta:
„Most megértettem valamit. El kell siratnom az álmomat. S ha elsiratom, akkor egyszer csak az az áldozat, amit itt hozok, az a lemondás, ami megtörténik, az a gyász, amin végigmegyek, lehetőséget ad arra, hogy a testvéremet megint szeressem.”
A megbocsátás áldozatokkal jár, kölcsönös lemondással valamiről.
