Az alázat, mint erény a mai világban sajnos egy félreértelmezett szó. Nem tévesztendő össze az alázással, vagy a meghunyászkodással.
Akkor ki alázatos? Tudatában van, hogy hol a helyezkedik el Isten és emberek előtt. Mi az alázat? Nem önmagam állandó lekicsinylése, hanem a világban elfoglalt helyem elfogadása. Alázatos vagyok, ha sem többet, sem kevesebbet nem képzelek magamról, mint aki valójában vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy kicsoda Isten, és ki vagyok én. Az emberekkel szemben pedig akkor vagyok alázatos, ha tisztában vagyok vele, hogy vannak nálam erényesebbek, tehetségesebbek, okosabbak is. Vagy lehet, hogy valakinél én vagyok okosabb, valamiben ügyesebb, de eközben türelemben, szeretetben talán messze felülmúl engem. Ezek a különbségek azért adattak, hogy használni tudjunk egymásnak. Az emberek előtti alázat lényege, hogy tudom, van nálam jobb. Az alázat röviden: tisztánlátás. Annak látni magam, aki valójában vagyok Isten és emberek előtt, nem többnek, de nem is kevesebbnek.
Az alázatos ember látja az erősségeit és gyengeségeit, és hajlandó tanulni a másiktól. Ez a tisztánlátás helyére teszi az életét az emberek előtt, és ez teszi képessé az isteni kegyelem elfogadására is, mert tudja, hogy szüksége van rá.
Az alázatos emberek kevésbé agresszívek
Más kutatások azt mutatták ki, hogy az alázatosabb emberekre kevésbé jellemző az erőszak, illetve az, hogy elítélnének másokat. Amikor valaki alázatos, el tudja fogadni, hogy egymással párhuzamosan egyszerre több igazság is létezhet. Így a tapasztalatok szerint az alázatos emberek, noha folyamatosan nyitottak a fejlődésre, kevésbé manipulálhatók a meggyőződéseikkel kapcsolatban, jobban tolerálják az ellentmondásokat.
Nem egy alárendelt vagy alávaló viszonyt fejez ki két ember között. Valójában az alázat egy igen fontos tulajdonság, ha a kapcsolataink mibenlétéről van szó. A tisztelet, a megbecsülés prezentálásának egyik csalhatatlan jele. És nem csak az emberek irányába, hanem a saját magunk felé is.
Bocsánat kérés. Szoktunk? Tudunk? Vagy tévedhetetlennek véljük magunkat? Olyasvalakinek, aki nem hibázik, vagy ha mégis, neki akkor sem kell elnézést kérnie senkitől, mert miért is kéne. Bocsássanak meg nekünk kérés nélkül, hiszen elég nagy emberek vagyunk. Nagyvonalú gesztus elsajátítani a bocsánatkérés kultúráját. Azt jelenti, emberszámba vesszük a másikat. Megtiszteljük azzal, hogy elé állunk, a szemébe nézünk, és az elnézését kérjük. Nehéz beismerni a tévedést, egy valakinek okozott kellemetlenséget, ne adj Isten, kárt. Azonban nem lehetünk annyira rátartiak, hogy ne vállaljuk be.
A másik is ember. Nem csak akkor ember az ember, ha megsértjük. Életünk nagy részében emberek találhatók körülöttünk. Az utcán, a boltban, a munkahelyen, otthon. Vajon észrevesszük őket? Vagy átnézünk rajtuk, mintha ott sem lennének? Átlépünk, letaposunk, tolongunk, lökdösődünk, mert csak mi számítunk egyedül. Soha nem tudhatjuk, akibe ma ismeretlenül belekötünk, azzal mikor hoz újra össze az élet. És ha soha, akkor sem élhetünk a magánzó látszatát keltve. Végtére is, mindenki életében eljön a pillanat, amikor szüksége lesz valakire. A céljaihoz, a tovább haladásához. Vagy a túléléséhez.
Nem tudunk mindent.
Beismerjük, hogy nem értünk mindenhez? Vagy folyton rávágjuk, hogy ezt mi már tudjuk, nekünk nincs szükségünk erre vagy arra, mi élből megoldjuk a dolgokat. Lev Tolsztoj mondta; „Alázat nélkül lehetetlen a tökéletesedés.” Aki abbahagyja a tanulást és olvasást, csak azért, mert vége szakadt az iskolai éveinek, az előbb-utóbb rájön, mennyire nem tud semmit. Minél többet okul, annál nagyobb lesz a rálátása a világra, és annál inkább kikristályosodik előtte, mi mindent nem tud, mi mindenről nincs még csak fogalma sem. Ez tény, akár elfogadjuk, akár nem. A legjobb szakember az, aki nem ragad le a múltban szerzett ismereteinél, hanem továbbképzi magát, naprakésszé válik, naprakész marad.
Nyitottság és kiállás. Ahogy az ismereteink folyamatos bővítése is feltételez egyfajta nyitottságot, úgy a világ egyéb dolgai iránti kifelé fordulás is alázatot igényel. Érdeklődő és szemlélődő módon figyelni a környezetünkre, szenzitívnek lenni a történésekkel szemben. Befogadni a külső behatásokat, reagálni rájuk, részt venni bennük és kiállni a helyes ügyekért. Olykor szükség van rá, hogy hangot adjunk a meggyőződésünknek és valami vagy valaki mellé álljunk. Nem gubózhatunk be, nem telepedhetünk rá másokra, hanem meg kell halljuk a körülöttünk élők hangját és segítő kezet kell nyújtanunk, ha indokolt.
